Elveszítette az apai nagypapáját.
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kicsi gyereket ennyire meg tud érinteni a halál.
Az első pár napban alig lehetett lefektetni, ha elaludt is, sokszor felsírt és mindig a Papát kereste. Elmeséltük, hogy Ő már elment, nincs többé. Szegény Miksát jól átvertük, mert legközelebb, amikor a Mama hazament és mondtam neki, hogy elment a Mama, zokogásban tört ki. A nyakamba borult és körülbelül azóta el sem enged, mintha attól félne, hogy én is elmegyek. Tudom, most van itt a szeparációs szorongás ideje, de gyanítom, hogy nem egyik pillanatról a másikra szokott kialakulni. :)
Most így vagyunk.
Azóta a számára fontos emberektől nehezebben búcsúzik. Éjszaka, ha felriad nem elég csak a cumit visszaadni, kicsit meg kell dajkálni. Sokszor igényli nap közben is a bújást, főleg ha fáradt.
Persze megmaradt annak a vidám, közvetlen kisgyereknek, aki eddig volt, csak többször nyílik ki a hiszti zsák. Ahogy múlik az idő, ő is csillapodni látszik, de ha a Mamánál vagyunk, mindig megy be a Papa szobájába és keresi Őt.
Ranschburg Jenő: Gyász
Az oviban ma szörnyű rossz vagyok.
Verekszem és felrúgtam Zsolti várát,
a tányérban is mindent otthagyok,
s hiába szólnak: én látom a kárát,
az óvodában mégis rossz vagyok.
Anyu azt mondta, hogy a reggel elment
a nagypapám, és messze-messze jár,
de látom, közben egy könnycseppet elkent,
s tudom, hogy úgyis minden veszve már.
Anyu szerint a nagypapám ma elment…
Becsapnak mind, meghalt a nagyapám!
Hisz sír mindenki, mint a vízözön,
és rámszólnak, hogy újra nagy a szám,
mert ehhez aztán végképp nincs közöm!
Becsapnak mind, meghalt a nagyapám…
Elmondom neki, majd ha visszajön!
